Ez a tanulmány a szociális munkát és a pedagógus hivatást hasonlítja össze mint két segítő professziót, és eközben rendszerezi azt a bonyolult elméleti mezőt, amely azzal foglalkozik, hogyan válik egy foglalkozásból "igazi" szakma. A szerző szerint az elméletek két nagy csoportba oszthatók: a professzionalizáció-elméletek, amelyek magára a folyamatra fókuszálnak (hogyan alakul ki egy szakma lépésről lépésre), és a professzió-elméletek, amelyek magára az eredményre — a kialakult szakma jellemzőire — kérdeznek rá, négy különböző szempontból.

A professzionalizáció-elméletek: lépcsőfokok egy szakma felé

Ebben az irányzatban a hangsúly a folyamaton van. Caplow (1954) négy egymásra épülő lépcsőfokot azonosított: először létrejön egy szakmai társulás meghatározott tagsági kritériumokkal; ezután — a megkülönböztethetőség érdekében — megváltoztatják a szakma elnevezését; majd létrehozzák az etikai kódexet, amely elősegíti a társadalmi elfogadtatást és kizárja az alkalmatlanokat; végül küzdelem indul a szakma legitimációjáért és határainak megvédéséért. Wilensky és Lebeaux (1965) ennél összetettebb modellt vázolt: előbb kialakulnak a szakmai kompetenciák és sztenderdek, majd képzőhelyek és szakmai szervezetek jönnek létre, ezt követi a szakma etikai szabályozása, és végül megkezdődnek a kompetenciahatárokkal kapcsolatos illetékességi viták.

A professzió-elméletek négy irányzata

A szerző szerint a professzió-elméletek négy, egymástól jól elkülöníthető szempont szerint közelítik meg a témát:

1. Kritérium-orientált irányzat Egy ideáltípus (attribútumlista) felállítása: minél több kritériumnak felel meg egy foglalkozás, annál inkább tekinthető professziónak. Ide tartozik Hesse (1968) híres, 18 kritériumot tartalmazó összegzése, amely a hosszú, tudományos képzést, az etikai kódex meglétét és a szakmai szervezetbe tömörülést tartja a leggyakoribb ismérveknek.
2. Társadalmi funkció-orientált irányzat Durkheim, Parsons és Etzioni nyomán: a professziók társadalmi küldetést töltenek be, a közjót szolgálják. Etzioni itt vezeti be a "semi-professzió" fogalmát — ide sorolja (vitatottan) a szociális munkát és a pedagógus hivatást is.
3. Önérdek-érvényesítés orientált irányzat Freidson, Larson, Illich és McKnight kritikus nézőpontja: a szakmai szervezetek elsősorban saját monopolhelyzetüket, piaci kontrolljukat és társadalmi presztízsüket védik — nem feltétlenül a klienseket.
4. Szakmai identifikáció orientált irányzat Schön és Jones & Joss nyomán: a hangsúly a szakmai identitáson, az önképen van — azon, hogyan alakítja a tudás, az értékek és a kliensekkel való interakció a szakember saját magáról alkotott képét.

A "semi-professzió" vitatott fogalma

Etzioni (1964) szerint a "valódi" professziók (orvos, jogász) élet-halál kérdésekkel foglalkoznak, míg a semi-professziók (köztük — vitathatóan — a szociális munka és a pedagógus hivatás) kevésbé érintik az élet intim, sorsdöntő kérdéseit, ezért kevesebb autonómiával és presztízzsel rendelkeznek. A szerző élesen bírálja ezt az állítást: rámutat, hogy a felkészületlen vagy a szakma etikai szabályait figyelmen kívül hagyó szociális munkás vagy pedagógus éppúgy okozhat visszafordíthatatlan károkat (pl. tartós önbizalomhiányt, negatív énképet) a kliensben, mint egy műhibát vétő orvos — csak ezek a károk nehezebben mérhetők, és nincs rájuk olyan jogorvoslat, mint egy műhiba-perben.

A kritikus hang: Illich és McKnight

Illich (1979) és McKnight (1979) éles kritikával illeti a segítő professziókat: szerintük a szakmai szervezetek monopolhelyzetbe kerülnek, "kizsákmányolják védenceiket", és azzal legitimálják magukat, hogy elhitetik a kliensekkel — nem képesek egyedül megoldani problémáikat. McKnight szerint ez dependenssé, kiszolgáltatottá teszi a klienseket. A szerző szerint bár ez a kritika egyoldalúnak tűnik (hiszen a szakmai szervezetek az etikai szabályok lefektetésén keresztül védelmet is nyújthatnak a klienseknek), releváns problémákra mutat rá: a kompetenciahatárok kijelölése hatalmat ad a szakemberek kezébe, amit rosszul is lehet használni.

Schön három szakmai identitás-típusa

A negyedik irányzaton belül Jones és Joss (1995) — Schön nyomán — három karaktertípust különböztet meg a szakemberek önképében:

Praktikus / "mesterember" Tudása gyakorlati tapasztalaton alapul, az elméleteket kevéssé tartja relevánsnak.
Technikai szakértő Kizárólagos, objektív, tudományos tudás birtokosa; a klienssel szemben távolságtartó, ő dönt a probléma megoldásáról.
Reflektív szakember Facilitátorként működik; a klienssel közösen alakuló, kontextusfüggő tudásra épít, kliens-központú szemlélettel.

A szerző szerint mind a szociális munka, mind a pedagógus hivatás gyakorlásában megjelenik az a dilemma, hogy a képzés mennyire helyezze a hangsúlyt a gyakorlati kompetenciákra a tudományos, kutatói tudással szemben — és ez a kérdés máig nyitott vita tárgya mindkét szakmában.