Fontos előre bocsátani: ez egy 1997-es szakmai vitacikk, nem etikai irányelv vagy konszenzusos szakmai ajánlás. Williams fő állítása, hogy a pszichoterápiában bizonyos, sokak által "boundary violation"-nek (határátlépésnek) nevezett helyzetek — például az ölelés, az önfeltárás, a közös étkezés vagy a házhoz menés — egyes humanisztikus, viselkedéses és eklektikus terápiás irányzatokban a szakmailag elfogadható gyakorlat részét is képezhetik. Ezzel szemben a szexuális kapcsolatot a terápiás viszonyban a szerző szerint gyakorlatilag mindenki elítéli — ebben a kérdésben nincs vita.

A határátlépések skálája

A cikk kulcsgondolata, hogy a "határátlépés" fogalma nem egynemű kategória, hanem egy széles skálán helyezkedik el — a kevésbé súlyos, elméleti hátértől függően vitatott gesztusoktól egészen a mindenki által elítélt szexuális határátlépésig.

Két szakmai nézőpont

Williams szerint a szakirodalomban két, egymással nehezen összeegyeztethető álláspont létezik:

Williams idéz olyan szakértőket (pl. Simon, Gutheil, Gabbard), akik a szigorú határtartást képviselik, és olyanokat is (pl. Lazarus, Bugental, Marquis), akik a rugalmasabb gyakorlatot védik — rámutatva, hogy egy adott terapeuta gyakorlata, amit az egyik iskola normálisnak, a másik hanyagságnak minősíthet ugyanabban a peres eljárásban.

Mit mutatnak a felmérések?

A cikk két korábbi, nagymintás amerikai felmérés (Pope, Tabachnick & Keith-Spiegel, 1987; Borys & Pope, 1989) önbevallásos adatait idézi annak illusztrálására, hogy a vitatott gyakorlatok a valóságban meglepően elterjedtek a pszichoterapeuták körében — jóval elterjedtebbek, mint amit a szigorú határtartást hirdető irányelvek sugallnának.

"legalább néha előfordul" válaszok aránya — Pope, Tabachnick & Keith-Spiegel (1987) amerikai pszichológus-mintája alapján

Williams szerint különösen beszédes, hogy a mintában a humanisztikus irányzatot vallók aránya mindössze 14%, a viselkedésterapeutáké 2,6% volt — vagyis ha kizárólag ezekre az irányzatokra szűkítenénk a mintát, a fenti arányok feltehetően még magasabbak lennének.

A "kockázatkezelés" problémája

A cikk külön fogalmat vezet be Gutheil és Gabbard nyomán: a "kockázatkezelést" (risk management) — amikor egy terapeuta nem azért kerül el egy egyébként ártalmatlan és szakmailag indokolt gesztust (pl. egy késői időpont adása egy kliensnek), mert az valóban helytelen, hanem mert rossz fényt vethet rá egy esetleges peres eljárásban. Williams szerint ez a fajta védekező gyakorlat komoly ára, hogy visszafoghatja az innovatív, a kliens valódi szükségleteire szabott terápiás munkát — és példaként hozza fel, hogy még az American Psychological Association által kitüntetett szakember (Kenneth Pope) saját, példaértékűnek elismert esetleírásában is szerepelnek olyan gesztusok (díjtalan napi konzultáció, kölcsön elintézése egy kliensnek), amelyeket egy szigorúbb szemléletű szakértő tanú akár határátlépésként is beállíthatna.

Következtetés

Williams zárókövetkeztetése, hogy a szigorú határtartás — bár sokan képviselik — nem tekinthető minimális szakmai elvárásnak minden terápiás irányzatra nézve. A pszichoterápia sokféle elméleti irányzatot, több különböző képzési utat és folyamatosan fejlődő technikát ölel fel, amit nem lehet egyetlen, túlzottan leegyszerűsített szabályrendszerrel korlátozni anélkül, hogy az sok lelkiismeretes gyakorló szakembert méltánytalanul stigmatizálna. Ugyanakkor — és ez a cikk egyik legfontosabb, végig hangsúlyozott pontja — mindez nem vonatkozik a szexuális határátlépésre, amit a szerző is egyértelműen, fenntartás nélkül elfogadhatatlannak tart.