Ternay Andrea kutatása egyszerű, de fontos kérdést tesz fel: hogyan jelenik meg az etika oktatása a hazai szociálismunkás-képzésben, és ez elegendő-e ahhoz, hogy a végzett szakemberek felkészülten kezeljék a gyakorlatban felmerülő etikai dilemmákat? A választ kérdőíves felméréssel, interjúkkal és tantervelemzéssel kereste.

Nil nocere — a kiindulópont

A tanulmány nyitó fejezetét Ternay a Hippokratésztől eredő nil nocere, azaz ne árts elvére építi: állítása szerint ez az egyik alappillér, amelyre a szociális munka mint szakma épül. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a szakemberek valóban ismerjék és tudják is alkalmazni az etikai alapfogalmakat — nem elég, ha csak papíron tudnak róluk.

A kutatás módszere

Ternay 107 fős kérdőíves mintával dolgozott hat felsőoktatási intézmény (köztük a Debreceni Egyetem, az ELTE TáTK, a KRE, az OR-ZSE és a WJLF) szociális munka szakos hallgatói körében, ezt egészítette ki tizenöt interjúval — diákokkal, pályakezdő szakemberekkel és oktatókkal —, valamint a képzések tanterveinek átvizsgálásával.

Amit a tantervek elárulnak — és amit nem

A hat vizsgált képzés közül mindössze kettőnél, az ELTE-n és a WJLF-en talált kifejezetten etikai témájú, névvel is jelölt tantárgyat — és ezek egy része választható, nem kötelező. Ugyanakkor a kérdőívek és interjúk szerint a legtöbb képzésben valamilyen formában mégis megjelenik az etikai tartalom, csak nem a tárgy nevéből derül ki.

A hallgatók kérdőíves önértékelése és az interjúkban elmondottak között feszültség mutatkozott: míg egy ötfokú skálán sokan elégségesnek értékelték az etikaoktatást, az interjúkban ugyanők arról számoltak be, hogy nem tudják, hova fordulhatnának egy etikai vétség esetén, és szívesen vettek volna egy önálló, csak etikáról szóló kurzust.

Négy állítás, amit a hallgatóknak el kellett dönteniük

A kutatás egyik legszemléletesebb része az a négy állítás, amelyről a kitöltőknek meg kellett ítélniük, vétségnek számítanak-e a Szociális Munka Etikai Kódexe szerint.

A kliens meghívja a szociális munkást egy kávéra Csak 38% ítélte vétségnek — pedig a kódex szerint a szociális munkás semmilyen ellenszolgáltatást nem fogadhat el. A bizonytalanságot az okozta, hogy nem világos, egy kávézós meghívás vagy egy otthoni pohár víz elfogadása ugyanazt jelenti-e.
A szociális munkás összeférhetetlenség miatt megszakítja a kapcsolatot, de gondoskodik a további segítségről Csupán 22% jelölte helyesen, hogy ez nem vétség — pedig a kódex kifejezetten megengedi ezt az eljárást, ha a szakember gondoskodik a kliens további szakmai segítéséről.
A kliens a segítő kapcsolat alatt a szociális munkás fodrásza is 68% ítélte vétségnek, összhangban a kódex tiltásával az üzleti jellegű kettős kapcsolatokra. Ternay megjegyzi: a kódex nem tér ki arra, mi történik ilyen helyzetben egy kistelepülésen, ahol ez szinte elkerülhetetlen.
A szociális munkás a kliens beleegyezése nélkül kér segítséget kollégáitól Csak 28% ítélte vétségnek, holott ez sértheti a kliens autonómiáját és a bizalmi viszonyt — még akkor is, ha a szakember jó szándékból teszi.

A négy kérdésnél a „nem tudom" válaszok aránya is jelentős volt — az elsőnél a válaszadók 17%-a nem tudott dönteni. Ternay következtetése: a hallgatók gyakran az értékek szintjén ismerik a kódexet, de nem tudják azt konkrét helyzetekre alkalmazni.

Az Etikai Kollégium — egy alig ismert intézmény

A kutatás egyik legaggasztóbb eredménye, hogy a megkérdezettek nagy része nem ismeri a Szociális Szakmai Szövetség Etikai Kollégiumát, vagy bizonytalan abban, mi a szerepe. Egy 2015-ös, 383 fős, gyakorló szakembereket megkérdező kutatásra hivatkozva Ternay megjegyzi: a válaszadóknak és közvetlen munkatársaiknak mindössze 5%-a fordult már valaha a Kollégiumhoz. Etikai dilemma esetén a legtöbben kollégájukhoz, főnökükhöz vagy szakmai vezetőjükhöz fordulnak — nem a hivatalos etikai testülethez.

Az interjúalanyok között volt, aki a segítségkéréstől való félelmet is megnevezte okként: attól tartanak, hogy hátrányos helyzetbe kerülnek, ha jeleznek egy problémát. Mások egyszerűen nem tudják, hova fordulhatnának, és a dilemmákkal magukra maradva küzdenek meg.

A szakma válsága

Ternay egy tágabb kontextusba is helyezi az eredményeket: felidézi a hazai szakmai közéletben zajló vitát arról, hogy a szociális munka válságban van-e, mert a szakma saját etikai mércéi és az állami elvárások gyakran ütköznek egymással. Ez a feszültség — a szakmai lelkiismeret és a fenntartói-jogszabályi kényszer közötti választás — maga is állandó etikai teherré válhat a gyakorló szakemberek számára.

Miért fontos ez a NE ÁRTS! szempontjából?

Ez a tanulmány nem elméleti vitairat, hanem empirikus visszaigazolás arra, amit a projekt névválasztása is sugall: a „ne árts" elv önmagában nem elég, ha a szakemberek nem tudják, hogyan alkalmazzák a gyakorlatban, és nem tudják, hova fordulhatnak, ha elbizonytalanodnak vagy hibáznak.

Kliensként ez azt jelenti: ha úgy érzed, hogy egy szociális munkás átlépett egy határt, nem biztos, hogy ő maga is tisztában van vele, hogy ez vétség — a kutatás szerint még a képzésben lévő és frissen végzett szakemberek jelentős része sem ismeri pontosan a határokat. Ez nem menti fel a szakembert a felelősség alól, de megmagyarázza, miért van szükség olyan külső, névtelen bejelentési csatornákra, amilyet a NE ÁRTS! is kínál — mert a szakmán belüli útvonalak (kolléga, főnök, Etikai Kollégium) a kutatás szerint gyakran nem elég ismertek vagy nem elég bátorítóak ahhoz, hogy valaki éljen velük.

Átláthatósági megjegyzés: ez az összefoglaló Ternay Andrea eredeti tanulmányának tartalmát ismerteti magyarul, nem szó szerinti idézet. A kutatás egy nem reprezentatív, 107 fős mintán alapul, így az eredmények tájékoztató jellegűek, nem általánosíthatók az egész szakmára. A benne szereplő megállapítások a szerző kutatási eredményeit tükrözik, nem a NE ÁRTS! szerkesztőségéét.