A szerzők kiindulópontja egy éles kritika: a pszichológusképzés minden más területen (diagnosztika, terápiás technikák) évekig tartó, elmélyült felkészülést vár el — az etika terén viszont sokszor beérik egyetlen kurzussal, esetleg egy-két workshoppal. A szerzők szerint ez azért probléma, mert az etikai kódexek (pl. az APA kódexe) csak egy etikai "padlót" (minimumkövetelményt) jelentenek, nem pedig "mennyezetet" — vagyis nem adnak útmutatást arra, hogyan lehet valaki kiváló, nem csak megfelelő szakember. A tézisük: az etikus pszichológussá válás nem egyetlen kurzus alatt elsajátítható tudásanyag, hanem egy hosszú, összetett szocializációs — pontosabban akkulturációs — folyamat.

Mi az akkulturáció, és miért jó modell erre?

A szerzők J. W. Berry pszichológiai akkulturáció-modelljét ültetik át a szakmai fejlődésre. Az eredeti modell azt írja le, hogyan alkalmazkodik valaki egy új kultúrához, miközben megőrzi (vagy elhagyja) a saját, eredeti kulturális identitását. A szerzők szerint a pszichológia szakmai kultúrája — annak etikai értékei, struktúrái, eszményei — valójában egy "kultúra", amelybe a hallgatóknak be kell illeszkedniük, miközben behozzák magukkal saját, korábbi (családi, vallási, közösségi) erkölcsi hagyományaikat is. Ez a folyamat két dimenzió mentén írható le: mennyire fontos a hallgatónak megőrizni saját eredeti értékrendjét, és mennyire fontos neki azonosulni az új, szakmai kultúrával.

Négy lehetséges stratégia

A két dimenzió kombinációjából négy jellegzetes "akkulturációs stratégia" adódik:

Integráció (a legjobb kimenet) Magas azonosulás mindkét kultúrával. A hallgató teljes mértékben magáévá teszi a szakmai etikai kódexet, de közben nem utasítja el, nem hagyja el saját korábbi értékrendjét — a kettőt összeépíti.
Asszimiláció (kockázatos) Magas azonosulás az új szakmai kultúrával, alacsony a régivel. A hallgató annyira el akar köteleződni a szakmai identitás mellett, hogy elhagyja korábbi személyes értékrendjét — és téves meggyőződésre juthat: "az etikai kódex az egyetlen, amire szükségem van az etikus gyakorláshoz."
Szeparáció Magas azonosulás a saját, eredeti értékrenddel, alacsony az új szakmai kultúrával. A hallgatónak lehet erős saját erkölcsi iránytűje, de nem azonosul a szakma közös értékeivel — így akár jó szándékkal is olyan elveket követhet, amelyek nincsenek összhangban a szakmai kontextussal.
Marginalizáció (a legkockázatosabb) Alacsony azonosulás mindkét kultúrával. A szerzők szerint ez a legveszélyesebb stratégia: az ilyen hallgatóknak nincs kialakult személyes erkölcsi érzékük, és a szakmai etikai szabályokat sem sajátították el belsőleg — csak azért követik a szabályokat, mert félnek a következményektől. A szerzők szerint az ide tartozók vannak a legnagyobb kockázatban a súlyosabb etikai vétségekre.

(a modell két tengelye: azonosulás az eredeti értékrenddel × azonosulás az új, szakmai kultúrával)

Mit jelent ez a képzés számára?

A szerzők szerint a jelenlegi képzési gyakorlat gyakran öntudatlanul az asszimilációt vagy a marginalizáció kockázatát erősíti — például azzal, hogy az etikaoktatás túlnyomórészt arra fókuszál, mit nem szabad tenni ("a hibák tanulmányozása"), ahelyett hogy a szakma pozitív értékeit, eszményeit is közvetítené. Az akkulturációs stressz forrásai közé sorolják például a hallgató eredeti kulturális hátterének nehézségeit, a "kulturális távolságot" az eredeti és az új értékrend között, valamint a gyenge képzést vagy a rossz szerepmodellek hiányát.

Bevándorló, nem menekült

A tanulmány szemléletes zárógondolata, hogy a képzésnek el kellene mozdulnia attól a hozzáállástól, amely a hallgatókat akaratlan menekültként kezeli ("most már ebben az országban vagy, és így csináljuk itt a dolgokat"), afelé, hogy önkéntes bevándorlóként érezzék magukat ("üdvözlünk az országunkban!") — olyanokként, akik azért jönnek, mert az új kultúra gazdagítja azt, akik. A szerzők szerint az etikai képzés célja nem a hallgatók korábbi etikai identitásának lecserélése, hanem annak gazdagítása, és nem az elidegenítés, hanem az integráció az új szakmai közösségbe.